24. fejezet

Csengi, ezt most neked írom. A kedvedért befejezem a storyt.💜
Ha olvassa még bárki más, hát jó olvasást!
Edina.xx

- Mi most megyünk. Sziasztok. - hátat fordítok, és megindulok az ajtó felé. Már csuknám magunk után az ajtót, mikor két mély hang egyszerre kiállt utánunk: 

- Kérlek, várj!

Hirtelen fordulok vissza.Egy égszínkék és egy smaragdzöld szempár bámul rám kérlően. 

- Why? - csak ennyit tudok kipréselni magamból. 
- 'Cause... - Harry nem tud mit mondani. Csak lesüti szemeit.
- Mert szükségünk van rád.. Hiányzol. - Niall sokkal bőbeszédűbb.
- Hiányzom? Komolyan?
- Különben mondanám? Sarah, kérlek ne hagyj itt minket újra...
- És ha mégis megteszem? Nem nagy kunszt megtalálnotok. Mostmár minden ide köt 'Pestre. Nem fogok elmenni innen, mert nem tudok. 
- Anyuuuu... - hangjából ítélve újabb sírásra készül. 
- Rendben Hope.. megyünk. - ismét nekiindulnék lányommal karöltve, de újra megállítanak. 
- Please.. Adj még egy esélyt. - a hang sokkal mélyebb és rekedtebb Niallénél. Hosszú ujjak simítanak végig karomon, amin lányunkat tartom. - Adjatok még egy esélyt ennek a szerencsétlen félnótásnak...
- Szerinted adjunk apunak még egy esélyt? - nem nézek hátra a fiúra, a másik smaragdzöld szempárba bámulok. Ő nem válaszol, csak csillogó szemekkel aprót bólint. Nem. 
- Mit gondolsz.. Megérdemled? - a lehető legkeményebb a hangom. 
- Nem.. Igazatok van. Elrontottam már rég.. 
Némán kilépek a folyosóra. Nem erre számítottam. Azt láttam előre, hogy Harry feldúlt lesz. De ez az egész... Nem így képzeltem... 

Ha már ennyit fizettem a két jegyért, ott maradtunk a koncerten. Meg kell valljam, nagyon jó színészek. Vagy csak egyáltalán nem érintette meg őket a meetünkt. A színpadon iszonyat vidámak voltak. A hangjuk még mindig tökéletes, habár dalaik már komolyabbak. Viszont ők maguk még nem. A számok között simán tolták a poénjaikat, és eljátszadoztak. Hope Darcy nagyon élvezte a koncertet, én viszont kevésbé sem. A történtek után nem tudtam annyira felengedni, hogy élvezhessem. 

**

A koncert után nem hallottunk róluk elég sokáig - úgy egy évig körülbelül. Aztán jött az újabb turné, az On The Road Again. 
- Szeretnél elmenni a koncertjükre? - nem látok sok esély igenlő válaszra. 
- Nem. 
- Szülinapod után lesz. Október 16-án. 
- Tényleg? - elhalkul a hangja. Lehajtja a fejét. 
- Nyugalom. Nem megyünk. Nem engedem, hogy még több fájdalmat okozzon bármelyikünknek is az a szemét. 
Magához szorít, én pedig ölembe veszem. 
- Aznap majd szépen elmész oviba, délután elmegyek érted, és itthon majd eszünk tortát, és átjönnek Mamiék is, és egy hatalmasat bulizunk. Rendben?
- Rendbeeen. - hirtelen felvidul, és már örömében karolja át nyakam. 
- Ígérem, soha többet nem hallasz majd Harryről... 

**

2015. 10. 15. Hope 4. szülinapja. 
Lelkesen indult el az oviba, el is felejtette, mi fog történni a város másik felében a holnapi nap folyamán. 
Én megcsináltam a tortáját, és megvettem neki a babát, amire annyira vágyott. 
Délután 4 óra van. Most értünk haza az oviból. 
- Boldog Szülinapooooot! - jön be Anyu és Emma a tortával. 
Hope szemei aranyosan csillognak, rég láttam ilyen boldognak. 
Már az ajándékait bontja, amikor megszólal a csengő.
- Hát ez meg ki lehet? Na mindegy. Nyitooom! - állok fel, és megindulok az ajtó felé. Kinyitom azt, de amint meglátom ki áll az ajtóban, be is csuknám. Kell a feltételes mód, ugyanis lábával megtámasztja, így megakadályozva azt, hogy kizárjam a folyosóra. 
- Sarah, kérlek... 
Kinyitom az ajtót. Most iszonyúan le fogom kiabálni a fejét. Megköszörülöm a torkom, és előkapom egyre erőltetettebb brit akcentusom.
- Harry, te meg mi a francot keresel itt?
- Én csak... 
- Tűnj innen! Te mondtad, hogy nem akarsz látni minket soha többé!
- Én csak azért jöttem, mert tudom, hogy ma van a lányunk szülinapja és szeretnék vele lenni. Még ajándékot is hoztam. - meglengeti a kezében lévő ajándéktasakot. 
Hirtelen idegességemben nem is tudok mit válaszolni. 
- Sarah, ki az? - jelenik meg mögöttem Emma. Hasonlóképpen reagál a vendégre, mint én. - Hát ez meg mi a francot keres itt? 
- Szia, te vagy Emma, ugye? Harry va..
- Jól tudom ki vagy! - biztos kiejtésén hallatszik a sikeres nyelvvizsgák sora. 
- Anyuuu, Emma gyertek máááár! Ki jöött? - fut felénk a szülinapos. 
- Hope Darcy.. 
Azonban amint meglátja, s meghallja apját, inkább megfordul, és szipogva visszafut ahelyett, hogy apja nyakába borulna. 
- Gratulálok, sikerült megsiratnod! - a már zokogó lány után sietek, s nyugtatgatni kezdem. 
- Én.. bemehetek? Szeretnék mindent jóvá tenni... 
- Szerintem ezen már nem tudsz javítani, Hazz.
- Akkor, csak kérlek add oda neki az ajándékom, és ölelgesd meg a nevemben. - átnyújtja húgomnak a tasakot, majd folytatja. - Sarahnak üzenem, hogy nagyon sajnálom. Mindent sajnálok. Örülök, hogy megismerhettelek, Emma. - int, majd elhagyja a folyosót. 

- Ezt amúgy.. most csak én nem értem..? - sétál be Emma, a tasakot pedig az asztalra rakja.
- Végülis érthető.. - tűnődöm el szipogó lányom ölemben ringatva. - Állítólag emberből van, és még is csak a lánya szülinapja van..
- Beszélned kéne vele.. - szól közbe anyu is.
- Úgy gondolod? 
- Igen. Tanulj a példámból. Nekem sem tett jót, hogy távol voltam a gyerekeim apjától.. 
- Hát.. megpróbálhatom. 
Amint lefektetem Hope-ot, felhívom Niallt - mivel csak az ő számát őrzöm még. Illetve valamiért Zayné is megvan, de mint tudjuk, ő már nem a banda tagja.

~ Hey, Sarah! Wassap? 
- Hey, Nialler. Lenne egy kérdésem.
~ Elő vele. 
- Merre vagy éppen?
~ A szállodában, nem messze a stadiontól. 
- Ok, az tudom hol van. Ha..Hazz is veled van?
~ Erm, igen. Eléggé letargikus állapotban van. De miért érdekel ez téged?
- Én, öhm.. beszélni szeretnék vele. 
~ Ha ezt szeretnéd..
- Rendben. Fél órán belül ott vagyok. 
~ Szóljak neki, hogy jössz? 
- Inkább ne. Sietek. Bye.
~ Bye. - megszakítom a vonalat, és gyorsan rendbe teszem magam. Úgy izgulok, mint egy tinédzser.
Autóba pattanok, és a gyér forgalomban hajtok a hotel felé. 

- Szép estét! Segíthetek? - kérdezi kedvesen a portás, amikor belépek a hatalmas előcsarnokba. 
- Szép estét! Nos, én öhm.. Sarah Jones vagyok, és..
- Ah, Sarah! Mr. Horan már szólt, hogy érkezni fog. A harmadik emeleten vannak, balra a második ajtó.
- Oh, köszönöm. - remegő lábakkal elindulok a lift felé. 
- Szép estét! - köszönt a liftben álló fiatalember.
- Szép estét! A 3.-ra kérem. 
Némán telik el a rövid út, a lift ajtaja csilingelve kinyílik. 

Pár pillanattal később félénken kopogtatok az ajtón. 
- Hazz, légyszi nyisd  ki! - hallom bentről Niall hangját.
- Jó. Nyitom.
- Meglepi.. - mosolygok rá. Szemöldökei felszaladnak homlokán.
- Sarah, te... mit?
- Beszélni szeretnék veled. - mondom. - Beszéljük ezt meg. Mert mindketten hibáztunk, és..
- Még van remény..? - suttogja.
Némán bólintok, mire ajkai az enyémeken landolnak, és kissé talán túl hevesen ránt be magával a hotelszobába. 

'Szösszenet'

Bonne nuit! ( Jó tipp, szeptember óta franciát tanulok. ) Mostanában rengeteget irkálgatok, és mivel hirtelenjében ilyen sokan néztetek a blogra, holott sehova sem linkeltem el, megosztok veletek egy 'gyöngyszemet'. Élvezzétek. Vagy ne. 
Edina.xx

Csak ültem, és zokogtam. De senki sem törődött velem. Térdeimet felhúztam, és átkaroltam őket. A minimális sminkemet már rég elsírtam. 

És akkor, a semmiből egy kéz simított végig karomon. Megijedni sem volt időm, már hang is érkezett a kézhez. Egy feletébb ismerős hang. Daemon. 

- Hé, ne sírj. Mi a baj?

Felemeltem a fejem, és alig hallhatóan válaszoltam. 

- Semmi... - hangom rekedt volt. 

- A szemeid, és a csuklód nem ezt mondják. - megerősítés képpen megfordította a csuklóm, és végigsimított az apró hegeken. Hangja csengése lenyugtatott, így már nem sírtam. - Miért tetted?

Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemeimet.

- Szépen kérlek, többet ne tedd... - apró puszit nyomott a hegekre, amitől végig kilibabőrösödtem. - Gyere, meghívlak egy csokira. Hol lesz órád?

- Itt a 107-ben. 

- Akkor várj meg itt, hozok neked egy csokit.

- Daemon, köszönöm, de nem kell fáradoznod miattam. 

- Jaj, maradj már. Ennyit megérdemelsz. - azzal már el is szaladt. Néhány percen belül kezében egy Twixszel tért vissza. 

- Tessék, remélem te is annyira szereted a Twixet, mint én. - apró mosoly bújkált ajkain. 

- Igen. - válaszoltam röviden, és én is elmosolyodtam, majd felálltam. 

- Edd meg. Nem szeretném, hogy összeess.

Átadta a csokit, én pedig aprót bólintottam, és zörögve kibontottam a csomagolást. 

- Kérsz?

- Jaj, dehogy. Neked vettem. 

- Ragaszkodom hozzá. - felé nyújtottam, ő pedig kivette az egyik csokit. 

- Hol lesz hetedik órád?

- A 107-ben lesz angolom, de utána délutánitesi. 

- Lerman tanárúrral? - aprót bólintottam, hogy igen. - Ma nem tart tesit. 

- Ó, valóban? Akkor a 107-ben lesz angolom. Miért?

- Nem lenne kedved a tesi idejében velem lógni? 

Amikor végre eljutott az agyamig kérdése, szívem kihagyott egy ütemet. - De. Lenne.

- Szuper. Akkor várlak a 107 előtt. De most mennem kell. - mondta, s apró puszit nyomott a homlokomra. - Majd várlak!

- O...okés. - de már el is sietett, fel a másodikra. Én pedig a Twixem maradékával megindultam a matekórámra. 

A terembe beérve ismét sírhatnékom támadt, ezért inkább próbáltam a Twixemre koncentrálni. Illetve a többi délutánitesisre.

- Ma nem lesz délutánitesi. - hangom ingatag volt. 

- Tényleg? Na, az szuper. Ki mondta?

- Egy felsőbbéves. 

- Tőle van a csoki? - kérdezte az egyik srác, egy félreérthetetlen vigyorral arcán. 

- Ööö.. ja. - kissé belepirulhattam a válaszba. 

- Ahaaa... - kezdtek nevetni. Lesütöttem a szemem, de én is kuncogni kezdtem. Aztán megjelent ő. Megállt mellettem, és csuklómat bámulta. 

- Vágsz. Nézz magadra. Szánalmas vagy. Remélem szarul vágsz, és elvérzel. 

- Én a helyedben kussolnék. - nem néztem rá. Nem akartam méginkább elgyengülni. - Ha tudnám magamról, hogy olyat tettem egy emberrel, ami erre késztette, elásnám magam, és kussolnék. 

Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent szokásos tankra hajazó módján a matektanár, és kezdetét vette az óra. 

Bizony, lassan készülnek az algebraitörtes egyenletek, ha az ember lányának gondolatai egy végzős srác homlokpusziján járnak. Azt hittem, sose lesz vége az órának. De szerencsére kicsengettek, és az osztály 2/3-a elvonult németórára, míg mi ott maradtunk angolon. 

Elkerülvén a veszekedést, inkább bedugtam a fülesemet, és hagytam hadd üvöltsön a fülemben a 5SoS. 

Szerencsére az angol gyorsabban eltelt, mint a matek. A hangsebesség tartományán mozogva elpakoltam a cuccom, és magamra rángattam sapkát, sálat, kabátot. Amint a tanárnő hangos Goodbye-jal elköszönt, és elhagyta a termet, én is kisiettem. 

Ő már a folyosón várt, egy hatalmas mosollyal arcán. Hozzáléptem, ő pedig puszit nyomott a homlokomra. 

Ebben a pillanatban értek ki osztálytársaim is, akik nem kicsit meglepődtek. Egy béna gólya egy irtó helyes és menő végzőssel? Szürreálisan hangzik. Mégis igaz. 

- Mehetünk? - kérdezte. 

- Természetesen. - válaszoltam mosolyogva, mire ő ujjait az enyémekre kulcsolta. Ekkor mintha osztálytársaim állát hallottam volna koppani a kemény kőpadlón. 

De már nem érdekelt. Vele voltam. Fogta a kezem. És boldog voltam. Hosszú idő után igazán boldog.

23. fejezet

Salut! Hűha, nem hittem, hogy valaha is folyatni fogom. Tudom, senkit nem érdekel, de nagyon leköt a gimi, meg az erölködés, hogy ne adjam fel, és kössem fel magam, vagy tegyek meg bármit, hogy elfeljtsek néhány dolgot, s néhány embert. Na de! Nem ez most a lényeg, hanem az, hogy meghoztam a várva várt(?) 23. fejezetet. Nem tudom egyáltalán olvassa-e még valaki, de ha igen, akkor Jó olvasást! c: Edina.xx




Elérkezett a pillanat. A pillanat, amit Hope nagyon várt, én viszont kevésbé. A koncert napja.

Hope már reggel 6-kor kiugrott az ágyból, sőt, aludni is alig tudott. Nagyon várja már a találkozást az apjával.

**

A koncert este 6-kor kezdődik, de a Meet&Great jeggyel rendelkezőknek már 2-kor elkezdődik az "esemény".
- Mikor érünk már odaaa?
- Nyugi Hope, itt vagyunk. Leparkolok, és már mehetünk is.
10 perc múlva már az arénában voltunk. 
- A jegyüket, kérem! 
- Persze, azonnal! - adtam át a két jegyet a biztonsági őrnek.
- Mehetnek. - adja vissza egy apró mosollyal arcán, ugyanis Hope kikapja az egyiket kezemből, és nyakabába akasztja a passtartót. 
- Rendben, akkor az utolsó kettő! Ah, végre! Már elegem van a sikítozásból! - dörzsöli halántékát egy stábtag.
- Mehetünk? - kérdezem apró mosollyal az előző tette miatt.
- Persze. - mutat egy ajtóra hatalmas vigyorral arcán. 
- Anyu, megyünk máááár?
Aprót bólintok és az ajtó elé lépek. Még nem nyitok be, hanem a kiszűrődő hangokra figyelek.
- Már csak az utolsó kettő van vissza... Vajon ők lesznek azok? - szól bent egy rekedtes, kissé elkeseredett hang. Harry. - Istenem Hazz, nyugodj már! Te mondtad, hogy soha többé nem akarod látni! - korholja Niall és Liam egyszerre.
- De... De attól még eljöhet. Kérlek Istenem, legyenek ők az utolsó kettő!
- Fejezd be Hazza, ez kezd kissé szánalmas lenni. - szól rá Zayn is.
- Anyuuuuu!
- Ja, igen. Mehetünk! - óvatosan lenyomom a kilincset, és lassan benyitok. Hope-pal belépünk a terembe, és lassan becsukom magunk mögött az ajtót. A szobában mindenki feszülten figyel. Harry minket, a többiek pedig Harryt, ők ugyanis azonnal felismertek minket. 
- Sarah...? - kérdezi félénken a talán 2 méterre álló Harold.
- Apuuuu! - kiállt fel Hope, s hirtelen elengedve kezem, futni kezd apja felé, aki lehajol hozzá, hogy felvegye.
- Asszem Hope válaszolt helyettem. - nevetek kicsit kínosan. - Sziasztok fiúk.
Niall lassan felém lépked, majd szorosan átölel.
- Jó látni, Sarah... - mosolyodik el.
- Téged is... - viszonzom a mosolyt. Niall után a többiek is sorban megölelnek. Végezetül Harry lép hozzám, karján a kacarászó lányunkkal. 
- Reméltem, hogy eljöttök. - hangja rengeteget mélyült azóta, hogy utóljára láttam. 
- Nem hagyhattuk ki. 
- Figyelj Sarah, iszonyúan megbántam amit tettem. Hiányzol, ahogy Hope is. 
Némán figyelem. A komoly hang miatt lányunk is elcsendesül. 
- Tudom, meg sem érdemlem, de.. Meg tudnál bocsátani nekem...?

- Anyuuuu! Megyünk mááááár? 
- Mi? - nézek le magam mellé. Már eléggé nyugtalan. 
Óvatosan lenyomom a kilincset. Az ajtó nyikorogva kitárul előttünk. Lányom engedélyre nem várva berohan, majd megáll a szoba közepén. 
- Sziasztooooook! 
Az öt srác csak értetlenül néz rá. Nekem magamhoz híven inamba szállt a bátorságom, így csak lassan bearaszolok, majd a küszöbtől fél lépésre megállok. 
- Öhm, hi. - akcentusom már kisé erőltetett. Elszoktam az angoltól. - Hope, szívem kérlek gyere vissza! - váltok vissza magyarra. 
- Nem! Aput akarom! 
A srácok még mindig értetlenül néznek ránk. Sóhajtok egy hatalmasat. 
- Sorry guys. Emlékeztek rám?
Méregetni kezdenek, majd kórusban válaszolnak. - No, sorry. 
- Oh, ok. Hope, gyere vissza! - de nem hallgat rám. Továbbra is durcásan áll a szoba közepén. 
- Ha magyar vagy, miért hívod Hope-nak a lányod?
- Ez bonyolult.  Magyar vagyok, de Londonban éltem 8 évig, és az apja brit. - Darcyhoz lépek, és ölembe kapom, mire hisztizni kezd. 
- Hope, az isten szerelmére nyugodj már meg, vagy hazamegyünk!
- Neeeeeem! - szinte már sír a hisztikirálynő.
- Hope Darcy Jones, most azonnal befejezed! - emelem meg csöppet a hangom. Türelmem végén járok már. 
- Hope Darcy Jonesnak hívtad? - kérdezi Niall, a családnévre kellően több hangsúlyt rakva.
- Igen. Akkor, ha nem emlékeztek rám, engedjétek meg, hogy bemutatkozzak. Sarah Jones vagyok. 
A fiúk álla hatalmasat koppan a padlón - persze csak képletesen értve. 
- Ez komoly? Sarah, tényleg te vagy az? 
- Jaj, skacok, hogy a francba ne én lennék? - felhúzom jobb szemöldököm, hátha ez emlékezteti őket arra a Sarahra, akit ők ismertek. 
- Megfoghatom Hope-ot? - kérdezi Niall óvatosan. Bólintok, s átadom neki a leányzót. 
- De én aput akarom, nem Niall bácsiiiit!
- Mit mondott? - kérdezi Niall értetlenül - természetesen angolul - a még mindig ellenállhatatlan akcentusával. 
- Hazzt akarja.  
Az említett szúros pillantással megindul felém. 
- Csak hogy tud, én nem szegem meg a szavam! Még mindig nem akarlak látni titeket. A múltam hatalmas hibáinak tekintelek titeket. - hangja rettentően indulatos. 
- Most komolyan? Itt a haláli aranyos lányod, erre te itt játszod magad? - Niall hangjában ugyanazt az élt hallom, mint anno, amikor 'megmentett' Harrytől aznap, mikor Hope fogant. 
Szitok követ szitkot, s trágárság trágárságot - természetesen angolul. Szegény Hope Darcy csak kapkodja a fejét jobbra balra, de egy szót sem ért a vitából. 
- Anyu mi történik? - kérdi mikor átveszem Nialltől. 
- Mennünk kell, drágám. 
- De miéééért? Nem is beszélhettem apuval.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... Apu nem akar látni téged. 
Hangos zokogás hasít a durva angol szavak közé, s lecsendesíti a veszekedőket. 
- Mi most megyünk. Sziasztok. - hátat fordítok, és megindulok az ajtó felé. Már csuknám magunk után az ajtót, mikor két mély hang egyszerre kiállt utánunk: 
- Kérlek, várj!