Novella #2

Wey hey! Ismét csak egy novellát hozok. Hogy őszinte legyek, már nem túl sok kedvvel írom a blogot...
Vissza a novellára. Ezt barátnőmnek, K. Virágnak írtam, remélem tetszeni is fog neki!:3 Ezt most sokkal hosszabb, mint az előző:D Jó olvasást! Invisible.xx

ps.: A következő blogrész fogalmam sincs mikor érkezik, de valószínűleg már a következő hónapban!

When a bad girl meet a good boy.

   Ana sosem volt az a 'tipikus jókislány'. Gyakran szegült ellen a szüleinek, akik nagyon nem szereték lányuk 'vad énjét'.  Ez a 'vad én' annyiból állt, hogy Ana olyan barátokat szerzett, akiket szülei nem kedveltek túlságosan. Így, amikor Ana már harmadjára lógott ki az ablakon, hogy bulizni menjen - amikor épp szobafogságban volt - szülei megelégelték ezt a viselkedést, és még a nyár folyamán elköltöztek. Otthagyták a nyüzsgő, és veszélyes Londont, a tőle 200 mérföldre lévő, csendes városkáért: Halifaxért.

  "És akkor most mégis hova járok suliba? Ebben a kis zugban még gimi sincs. És folyton azzal nyaggattok, hogy tanuljak. Akkor ezt most hogy is terveztétek?" Kérdezte kissé flegmán.

"Bradfordban fogsz tanulni."

"És gondoljátok, hogy minden reggel be fogok buszozni Bradfordba?"

"Még szép, hogy nem. Ennek a gimnáziumnak kollégiuma is van. Sajnos koedukált, de kollégium."

"Kollégium? Hm, végülis... Jó bulinak hangzik! Mit jelent nálad hogy koedukált? Szinteken belül is, ugye?"

"Sajnos szinteken belül is..." Szomorodott el édesanyja. Féltette kislányát, hogy talán ismét rossz társaságba keveredik, és netalán még a sulit is otthagyja.

"Ez az! Micsoda bulik lesznek ott! Mikoris indulok?" Csapta össze izgatottan tenyereit.

"Holnap." Sóhajtott megadóan édesapja is. 

   A másnap a szülők számára túl hamar, Ana számára viszont nagyon lassan jött el. 

 "Ana szívem, kérlek. Halkítsd le, a Coldplay számai nem feltétlenül max hangerőn élvezhetőek csupán!" Kérlelte apja, amikor már úton voltak Bradford felé. De lánya természetesen figyelmen kívül hagyta kérését. 

  "Az ott a kolesz! Látom a kolesz épületét!" Tapadt az ablakra Ana, amikor elérték az úticélt. 

"Igen Ana, én is látom." Sóhajtott fel apja.

Miután apja tájékoztatta arról, hogy anyjával mennyire félteni fogják, és megígértette vele, hogy vigyázni fog magára, Ana biztos léptekkel haladt a porta felé.
   "Szép napot! Ana Peterson vagyok, nemrég iratkoztam be a gimnáziumba."
"Anastasia..." Válaszolt halkan a kissé megfélemlítő külsejű idős portáshölgy.
"Nem. Csak Ana. Ana Peterson."
"Á, megvan. Megtaláltam. Magáé a 57-es szoba. Kövesse a kiírásokat, könnyű odatalálni."
"Köszönöm szépen." Vette át a kulcsot, és szinte száguldott. "Itt is van. 57-es szoba."
   Rekord gyorsasággal pakolta ki cuccait, ugyanis azt tervezte, megismeri szomszédait.

"Akkor ismerkedjünk..." Suttogta, majd bekopogott az 56-os jelzésű ajtón. Semmi válasz nem érkezett. "Biztosan nincs itt." Gondolta, s vállát megránta, az 58-as szoba felé vette az irányt.  Laza léptekkel haladt, a folyosó kihalt volt, csak lépéseinek halk zaját lehett hallani.
" Probáljuk újra..." Suttogta, s ismét kellő magabiztossággal kopogott az 58-as ajtón.
"Pillanat!" Szólt bentről egy mély hang, pár pillanat múlva az ajtó kinyílt. A szoba tulajdonosa egy magas, fekete hajú, szikrázó kék szemű fiú volt, aki ránézésre végzős lehetett.
"Szia. Ana Peterson vagyok, az új szomszéd az 57-esből." Szólalt meg, hatalmas vigyorral arcán. Tudta, bármibe kerül, ezt a fiút megszerzi magának.
"Szia. Az én nevem Dominic Dorsey. Gyere beljebb." Mosolyodott el, ezzel előhívva gödröcskéit.
   "Honnan költöztetek ide?" Kérdezte Dominic, mikor kényelmesen helyetfoglaltak.
"Londonból. Nagyon imádtam. Halifaxt viszont utálom. Semmi nem történik. Dögunalom az egész város."
"Én pont ezért szeretem. Mert csendes, és nyugodt. Én mindig vidéken éltem, sosem vágytam nagyvárosba. Bradfordot is nehezen szoktam meg. Amúgy hányadikos vagy?"
"10. És hadd tippeljek. Te végzős."
"Pontosan. Miből gondoltad?" Kérdezte ártatlan vigyorral arcán.
"Nem tudom. Én megérzem az ilyeneket." Nevetett fel kissé idiótán. "Amúgy. Gyakran tartotok bulit? Mikor lesz a következő? Mennyi pia lesz? Én tudok hozni, ha gondolod."
"Nem, nem. Ebben a kollégiumban sosincsenek bulik. Főleg nem olyanok, amiben alkoholt fogyasztunk. Itt mindenki tisztában van ezzel."
"Nemá'. És ez mégis miért van így?"
"Mert szerintem ezekre nincs szükség. Az alkohol pusztítja az agysejteket. Azokra ebben a gimnáziumban pedig szükség van."
"Szerinted? Ennyire befolyásos ember vagy?" Ana csak ekkor pillantott körbe a szobában. A fal tele volt oklevelekkel, tanulmányi versenyekről, sportversenyekről, és hasonlókról. Mindegyik az első helyezettnek szólt. A legkiemelkedőbb helyen pedig egy díszoklevél volt, bekeretezve. 'Díszoklevél Dominic Dorseynak, a kollégium legrendesebb, legjólneveltebb lakójának'
   "Aha... Értem." Ana beijedt, semmi szüksége nem volt stréberekre. Főleg nem a szomszédban.
"Londonban gyakran jártál ilyen bulikra, ahogy te nevezted?"
"Igen. Bár a szüleim legtöbbször nem engedtek el."
"Megszöktél?" Kérdezte Dominic meglepődve.
"Aha. Az ablakon át. Épp szobafogságban voltam." Rántotta meg egyszerűen vállát, egy önelégült mosolyjal arcán. "Mindig megérte. Jó bulik voltak. Sok piával."
"Ki lógtál az ablakon? Amikor éppen szobafogságban voltál? És többször is?" A fiú teljesen lesokkolódott.
"Pontosan. Három alkalommal. Ezért költöztünk el. Muterom szerint rossz társaságba kerültem és az miatt."
"Igen, ezt én is valószínűnek tartom."
Ana válaszul csak hanyagul megrántotta a vállát, és unottan elővette a telefonját, és azt kezdte unottan nyomkodni. Nem volt szüksége Mr. Dominic AKoliLegnagyobbStérberje további oltására.
"Egy igazi rosszkislány költözött a szomszédba." Nevetett fel a srác. "Kár érte. Ha olyan lennél mint én, már megkértelek volna, hogy legyél a barátnőm."
Anaban megcsillant valami apró remény. De a bunkó stílus azonnal elnyomta. Eltette a mobilját, és flegmán belekezdett mondandójába.
"Olyan mint te? Stréber, a tanárok kedvence... Kell még sorolnom?"
"Te ilyennek tartasz engem?" Förmedt rá.
"Mert ilyen vagy." Válaszolta a lány reflexből. 
Dominic hirtelen felállt, és az ajtóhoz lépve kinyitotta azt.
"Most választhatsz. Vagy megváltozol, és normális leszel, mint minden lakó, vagy ahol bejöttél az épületbe, ott távozhatsz is."
Ana eltöprengett. Ő igazából nem ilyen. Tényleg csak a régi barátai miatt volt ilyen, hogy elfogadják. Dominicnak igaza van.
"Rendben, igazad van." Sóhajtott. "Megváltozom."
   Dominic ismét elmosolyodott, és becsukta az ajtót. Lassan odalépkedett a kanapéhoz, amin Ana ült. A lány értetlenül nézett rá, de ő is elmosolyodott.
Pillanatokkal később, a fiú lágyan megcsókolta a lányt. A csók mindkettőjükben olyan érzéseket kelltett, amiket nehéz megmagyarázni.
   Ana Peterson már 6 hónapja a gimnázium tanulója, és szintén 6 hónapja alkot egy párt Dominic Dorseyval.  4 hónapja kapta meg 'A kollégium (egyik) legrendesebb, legjólneveltebb lakójának' járó díszoklevelet.
   Mert ha egy rossz lány megismer egy jó fiút, és beleszeret, a végén ő is jó lány lesz...  

22. fejezet

Wey hey! Visszatértem! Hát igen, nem utolsók lettünk országoson!:D Jár a keksz^^ Azóta el is ballagtam, és egyebek, de most már van időm írni, így befejeztem ezt a részt!:D Nem lett túl jó, inkább csak olyan átvezető rész. Jó olvasást!

Invisible.xx

- Akit soha nem fog megismerni...
- A te döntésed volt...
- Tudom. De vajon jó döntés volt-e?
- Azt csak te tudhatod... De nekem most mennem kell. Holnap is bejövök. Szia Sarah, és Szia Hope! - mosolyog ránk, majd ő is elhagyja a kórtermet.

**

Hope már 2 hónapja színesíti meg a mindennapjaink. A média felkapta a hírt, és valahogy ők többet tudnak a Harryvel való kapcsolatomról, mint én magam. Harry azóta se keresett. Viszont Nialltől és a többi bandatagtól, Bellától és Apuéktól kaptam a gratulációkat. Mindegyikük megemlítette, hogy remélik, nemsokára ismét élőben láthatnak minket. 

**

Az idő rohamosan telik. 2013 karácsonya van, Hope már 2 éves. Bár meg kell jegyeznem, nagyonis többnek tűnik. Például most is itt ül mellettem a kanapén, és olyan értelmes fejjel bámul a TVre, mintha minden egyes szót értene a műsorból.

- Elkapcsolhatom? - kérdezem halkan. Hope vonásai enyhülnek, rám emeli smaradzöld tekintetét. A tekintetet, mely olyan, mint Harryé...
- Nyugodtan. - mosolyodik el, ezzel előhívva apró gödröcskéit. Odaadja a távirányítót, majd unalmában barna, göndör tincseivel kezd játszani. Tiszta apja.
Kapcsolgatok, ám amikor az MTVhez érek, Hope kikapja kezemből a távirányítót.
- Hagyd itt, anyu! Ezt szeretem! - szorongatja apró kezeivel a kapcsolót.
Amint vége az épp játszott klipnek, az MTV News emblémája tűnik fel a képernyőn, amitől Hope ismét próbál értelmes fejet vágni.
A műsorvezető srác a tőle megszokott módon beköszön, majd elkezdi mondani a híreket. 

~ Bejelentette új, Where We Are turnéjának állomásait a One Direction! A listán Magyarország is...
- Hope, add ide! - kapom ki kezéből, és arrébb kapcsolom. - Nézd a kedvenc mesédet adják!
- Anyuuu! Én nem is szeretem ezt a mesét! Miért kapcsoltad el?
- Eddig szeretted ezt a mesét... - próbálom terelni a szót.
- Nem anyu, nem szerettem sosem. Miért kapcsoltad el? Ki az a One Direction?
- Biztos szeretnéd tudni kik ők?
- Igen. Tudni szeretném.
Előveszem a szekrény legmélyéről a régi naplóm, amit még akkor írtam. A naplót, ami tele van képekkel. Képekkel rólam és Belláról, Belláról és Louról, a fiúkról, rólam és Niallről, illetve... Harryről.
Könnyeimmel küszködve kezdek mesélni a lányomnak.
- Tudod régen, mielőtt te megszülettél, anyu Londonban élt Nagypapival és Hannah nénivel. Anyu akkoriban nagyon szeretett énekelni és gitározni - és állítólag jól is ment neki. Így elment az X Factorba, hogy próbára tegye a tehetségét. Ott ismerkedett meg egy lánnyal, Bella Flowersszel, akivel azonnal barátnők lettek.
- Az vagy te? - mutat a képre. - Akkor a szőke Bella?
- Pontosan. És ott volt egy csapat is. Egy csapat, akik elvesztették az X Factor, de megnyerték a világot azóta. Egy csapat, amely öt idióta fiúból állt. Louisból, Zaynből, Liamből, Niallből, és Harryből... - mutatok neki egy újabb képet.
- Anyu te szeretted Niallt? Olyan sok kép van kettőtökről.
- Nem. - mosolyodok el, de a mosoly azonnal lefagy arcomról. - Niall szeretett engem... Megmentett... - gördül le egy könycsepp arcomon, de azonnal letörlöm. - Összetörtem a szívét amikor eljöttem...
- Miért jöttél el?
- Miattad. Terhes lettem veled.
Aprót bólint. Ehhez ő még fiatal.
Tovább nézi a képeket. Kezébe fog egy képet, amin Harry vigyorog. Feláll, és a tükörhöz szalad vele. Szemeit a képre, majd a tükörképére emeli.
- Anyu... Szerinted is hasonlítok Harryre?
Aprót bólintok.
- Miért hasonlítok rá? Ki az apukám? Miért nincs velünk?
Sóhajtok egy nagyot, majd halkan, remegő hanggal beszélni kezdek. 
- Harry... Harry az apukád. Ő... Ő nem akart téged, én viszont nagyon... El... El kellett jönnöm... - a mondat vége sírásba csuklik. Hope visszatotyog hozzám, és átölel.
- Találkozni akarok vele... - suttogja. - Kérlek, menjünk el a koncertre. Ha mástnem a többi fiú miatt...
- Rendben. Ott leszünk. - mosolygok rá erőtlenül. Mégis mit ígértem meg neki?! Ha felismernek minket, és Hazz kivágja a hisztit, nekem végem.

**
A koncert 2014. július 22-én lesz. Utána 2 nap szünet, hogy a fiúk tudják megünnepelni, hogy 4 éve együtt vannak. Sikerült megszereznem az utolsó kettő Meet&Great jegyet, így Hope találkozhat az apjával. Csak az nem biztos, hogy az apja is akar találkozni vele.

Novella

Bonjour! Nem részt hozok, ugyanis még nem volt elég időm arra, hogy megírjam. Alig voltam itthon; Párizs-London-Brüsszel, osztálykirándulás Aggteleken és környékén, Tűzoltóverseny és hasonlók. A héten biztosan nem érkezik rész, mert hétvégén is Zánkán leszek országos Tűzoltóversenyen. De hagyjuk is a rizsát, hogy mégse maradjatok olvasnivaló nélkül, kirakom a novellám, amit Irodalomra írtam. Annyiban kapcsolódik a bloghoz, hogy az egyik szereplőt Niallerről mintáztam :D Jó olvasást! xx

Feltámadás

   Mindigis imádtam a parton lenni, a víz fölé nyúló sziklaormokon ülni és csupán a horizontot bámulni. Tudtam, hogy veszélyes, és még milyen béna is vagyok, de nem érdekelt. Minden délután ott ültem, ahogy azon a tavaszi délutánon is.

   Péntek volt - pontosabban Nagypéntek - vasárnap húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Csak ültem a kissé nyirkos sziklán és hallgattam, ahogy a szilaj hullámok az alattam lévő falhoz csapódnak. 

   Az idő szomorkás volt, az eget felhők borították, a szél megmozgatta a fák rügyes ágait.  Hirtelen rossz érzésem lett, ahogy néhány varjú repült el felettem hangos károgással. 

   Felálltam, hogy hazasiessek, mielőtt elered az eső. A szilárdabb talajra akartam lépni, amikor megcsúsztam, elvesztettem egyensúlyom, és csak zuhantam. Zuhantam, míg hangos csattanással a hideg vízbe nem érkeztem...

   Egy erős kezet éreztem meg a térdhajlatomban, egy másikat pedig a tarkomón. Az erős kezek szilárd talajra fektettek. Köhintettem párat, aztán hirtelen ismét oxigén áramolt a tüdőmbe. Nagynehezen kinyitottam a szemeimet. Egy húsz év körüli srácot láttam.

  - Jól vagy? - kérdezte. Szőkésbarna tincsei kócosak, és nedvesek voltak. Teljesen elvesztem csillogó égszínkék szemeiben, így észre sem vettem a két hatalmas, hófehér tollakkal borított angyalszárnyat, melyek valószínűleg megmentőmhöz tartoztak. - Minden rendben?

- Azt... Azt hiszem igen. Te mentettél meg? 

   Nem válaszolt, csak mosolyogva kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam jobbját, és talpra álltam. Semmim sem fájt, ruháim és hajam szárazak voltak - mintha nem is estem volna a tengerbe. Úgy éreztem magam, mint aki feltámadt, vagy újra éledt. 

   Ismét a megmentőm felé fordultam, hogy megköszönjem neki, de seholsem találtam. 

- Hát itt vagy! - hallottam meg édesanyám hangját. Pillanatokkal később ölelésébe vont. - Már kezdtünk a legrosszabbra gondolni...

- Miért...? Meddig voltam távol?

- 3 napig. Ma húsvét vasárnap van, a "feltámadás ünnepe".