Edina.xx
Csak ültem, és zokogtam. De senki sem törődött velem. Térdeimet felhúztam, és átkaroltam őket. A minimális sminkemet már rég elsírtam.
És akkor, a semmiből egy kéz simított végig karomon. Megijedni sem volt időm, már hang is érkezett a kézhez. Egy feletébb ismerős hang. Daemon.
- Hé, ne sírj. Mi a baj?
Felemeltem a fejem, és alig hallhatóan válaszoltam.
- Semmi... - hangom rekedt volt.
- A szemeid, és a csuklód nem ezt mondják. - megerősítés képpen megfordította a csuklóm, és végigsimított az apró hegeken. Hangja csengése lenyugtatott, így már nem sírtam. - Miért tetted?
Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemeimet.
- Szépen kérlek, többet ne tedd... - apró puszit nyomott a hegekre, amitől végig kilibabőrösödtem. - Gyere, meghívlak egy csokira. Hol lesz órád?
- Itt a 107-ben.
- Akkor várj meg itt, hozok neked egy csokit.
- Daemon, köszönöm, de nem kell fáradoznod miattam.
- Jaj, maradj már. Ennyit megérdemelsz. - azzal már el is szaladt. Néhány percen belül kezében egy Twixszel tért vissza.
- Tessék, remélem te is annyira szereted a Twixet, mint én. - apró mosoly bújkált ajkain.
- Igen. - válaszoltam röviden, és én is elmosolyodtam, majd felálltam.
- Edd meg. Nem szeretném, hogy összeess.
Átadta a csokit, én pedig aprót bólintottam, és zörögve kibontottam a csomagolást.
- Kérsz?
- Jaj, dehogy. Neked vettem.
- Ragaszkodom hozzá. - felé nyújtottam, ő pedig kivette az egyik csokit.
- Hol lesz hetedik órád?
- A 107-ben lesz angolom, de utána délutánitesi.
- Lerman tanárúrral? - aprót bólintottam, hogy igen. - Ma nem tart tesit.
- Ó, valóban? Akkor a 107-ben lesz angolom. Miért?
- Nem lenne kedved a tesi idejében velem lógni?
Amikor végre eljutott az agyamig kérdése, szívem kihagyott egy ütemet. - De. Lenne.
- Szuper. Akkor várlak a 107 előtt. De most mennem kell. - mondta, s apró puszit nyomott a homlokomra. - Majd várlak!
- O...okés. - de már el is sietett, fel a másodikra. Én pedig a Twixem maradékával megindultam a matekórámra.
A terembe beérve ismét sírhatnékom támadt, ezért inkább próbáltam a Twixemre koncentrálni. Illetve a többi délutánitesisre.
- Ma nem lesz délutánitesi. - hangom ingatag volt.
- Tényleg? Na, az szuper. Ki mondta?
- Egy felsőbbéves.
- Tőle van a csoki? - kérdezte az egyik srác, egy félreérthetetlen vigyorral arcán.
- Ööö.. ja. - kissé belepirulhattam a válaszba.
- Ahaaa... - kezdtek nevetni. Lesütöttem a szemem, de én is kuncogni kezdtem. Aztán megjelent ő. Megállt mellettem, és csuklómat bámulta.
- Vágsz. Nézz magadra. Szánalmas vagy. Remélem szarul vágsz, és elvérzel.
- Én a helyedben kussolnék. - nem néztem rá. Nem akartam méginkább elgyengülni. - Ha tudnám magamról, hogy olyat tettem egy emberrel, ami erre késztette, elásnám magam, és kussolnék.
Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent szokásos tankra hajazó módján a matektanár, és kezdetét vette az óra.
Bizony, lassan készülnek az algebraitörtes egyenletek, ha az ember lányának gondolatai egy végzős srác homlokpusziján járnak. Azt hittem, sose lesz vége az órának. De szerencsére kicsengettek, és az osztály 2/3-a elvonult németórára, míg mi ott maradtunk angolon.
Elkerülvén a veszekedést, inkább bedugtam a fülesemet, és hagytam hadd üvöltsön a fülemben a 5SoS.
Szerencsére az angol gyorsabban eltelt, mint a matek. A hangsebesség tartományán mozogva elpakoltam a cuccom, és magamra rángattam sapkát, sálat, kabátot. Amint a tanárnő hangos Goodbye-jal elköszönt, és elhagyta a termet, én is kisiettem.
Ő már a folyosón várt, egy hatalmas mosollyal arcán. Hozzáléptem, ő pedig puszit nyomott a homlokomra.
Ebben a pillanatban értek ki osztálytársaim is, akik nem kicsit meglepődtek. Egy béna gólya egy irtó helyes és menő végzőssel? Szürreálisan hangzik. Mégis igaz.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Természetesen. - válaszoltam mosolyogva, mire ő ujjait az enyémekre kulcsolta. Ekkor mintha osztálytársaim állát hallottam volna koppani a kemény kőpadlón.
De már nem érdekelt. Vele voltam. Fogta a kezem. És boldog voltam. Hosszú idő után igazán boldog.
