23. fejezet

Salut! Hűha, nem hittem, hogy valaha is folyatni fogom. Tudom, senkit nem érdekel, de nagyon leköt a gimi, meg az erölködés, hogy ne adjam fel, és kössem fel magam, vagy tegyek meg bármit, hogy elfeljtsek néhány dolgot, s néhány embert. Na de! Nem ez most a lényeg, hanem az, hogy meghoztam a várva várt(?) 23. fejezetet. Nem tudom egyáltalán olvassa-e még valaki, de ha igen, akkor Jó olvasást! c: Edina.xx




Elérkezett a pillanat. A pillanat, amit Hope nagyon várt, én viszont kevésbé. A koncert napja.

Hope már reggel 6-kor kiugrott az ágyból, sőt, aludni is alig tudott. Nagyon várja már a találkozást az apjával.

**

A koncert este 6-kor kezdődik, de a Meet&Great jeggyel rendelkezőknek már 2-kor elkezdődik az "esemény".
- Mikor érünk már odaaa?
- Nyugi Hope, itt vagyunk. Leparkolok, és már mehetünk is.
10 perc múlva már az arénában voltunk. 
- A jegyüket, kérem! 
- Persze, azonnal! - adtam át a két jegyet a biztonsági őrnek.
- Mehetnek. - adja vissza egy apró mosollyal arcán, ugyanis Hope kikapja az egyiket kezemből, és nyakabába akasztja a passtartót. 
- Rendben, akkor az utolsó kettő! Ah, végre! Már elegem van a sikítozásból! - dörzsöli halántékát egy stábtag.
- Mehetünk? - kérdezem apró mosollyal az előző tette miatt.
- Persze. - mutat egy ajtóra hatalmas vigyorral arcán. 
- Anyu, megyünk máááár?
Aprót bólintok és az ajtó elé lépek. Még nem nyitok be, hanem a kiszűrődő hangokra figyelek.
- Már csak az utolsó kettő van vissza... Vajon ők lesznek azok? - szól bent egy rekedtes, kissé elkeseredett hang. Harry. - Istenem Hazz, nyugodj már! Te mondtad, hogy soha többé nem akarod látni! - korholja Niall és Liam egyszerre.
- De... De attól még eljöhet. Kérlek Istenem, legyenek ők az utolsó kettő!
- Fejezd be Hazza, ez kezd kissé szánalmas lenni. - szól rá Zayn is.
- Anyuuuuu!
- Ja, igen. Mehetünk! - óvatosan lenyomom a kilincset, és lassan benyitok. Hope-pal belépünk a terembe, és lassan becsukom magunk mögött az ajtót. A szobában mindenki feszülten figyel. Harry minket, a többiek pedig Harryt, ők ugyanis azonnal felismertek minket. 
- Sarah...? - kérdezi félénken a talán 2 méterre álló Harold.
- Apuuuu! - kiállt fel Hope, s hirtelen elengedve kezem, futni kezd apja felé, aki lehajol hozzá, hogy felvegye.
- Asszem Hope válaszolt helyettem. - nevetek kicsit kínosan. - Sziasztok fiúk.
Niall lassan felém lépked, majd szorosan átölel.
- Jó látni, Sarah... - mosolyodik el.
- Téged is... - viszonzom a mosolyt. Niall után a többiek is sorban megölelnek. Végezetül Harry lép hozzám, karján a kacarászó lányunkkal. 
- Reméltem, hogy eljöttök. - hangja rengeteget mélyült azóta, hogy utóljára láttam. 
- Nem hagyhattuk ki. 
- Figyelj Sarah, iszonyúan megbántam amit tettem. Hiányzol, ahogy Hope is. 
Némán figyelem. A komoly hang miatt lányunk is elcsendesül. 
- Tudom, meg sem érdemlem, de.. Meg tudnál bocsátani nekem...?

- Anyuuuu! Megyünk mááááár? 
- Mi? - nézek le magam mellé. Már eléggé nyugtalan. 
Óvatosan lenyomom a kilincset. Az ajtó nyikorogva kitárul előttünk. Lányom engedélyre nem várva berohan, majd megáll a szoba közepén. 
- Sziasztooooook! 
Az öt srác csak értetlenül néz rá. Nekem magamhoz híven inamba szállt a bátorságom, így csak lassan bearaszolok, majd a küszöbtől fél lépésre megállok. 
- Öhm, hi. - akcentusom már kisé erőltetett. Elszoktam az angoltól. - Hope, szívem kérlek gyere vissza! - váltok vissza magyarra. 
- Nem! Aput akarom! 
A srácok még mindig értetlenül néznek ránk. Sóhajtok egy hatalmasat. 
- Sorry guys. Emlékeztek rám?
Méregetni kezdenek, majd kórusban válaszolnak. - No, sorry. 
- Oh, ok. Hope, gyere vissza! - de nem hallgat rám. Továbbra is durcásan áll a szoba közepén. 
- Ha magyar vagy, miért hívod Hope-nak a lányod?
- Ez bonyolult.  Magyar vagyok, de Londonban éltem 8 évig, és az apja brit. - Darcyhoz lépek, és ölembe kapom, mire hisztizni kezd. 
- Hope, az isten szerelmére nyugodj már meg, vagy hazamegyünk!
- Neeeeeem! - szinte már sír a hisztikirálynő.
- Hope Darcy Jones, most azonnal befejezed! - emelem meg csöppet a hangom. Türelmem végén járok már. 
- Hope Darcy Jonesnak hívtad? - kérdezi Niall, a családnévre kellően több hangsúlyt rakva.
- Igen. Akkor, ha nem emlékeztek rám, engedjétek meg, hogy bemutatkozzak. Sarah Jones vagyok. 
A fiúk álla hatalmasat koppan a padlón - persze csak képletesen értve. 
- Ez komoly? Sarah, tényleg te vagy az? 
- Jaj, skacok, hogy a francba ne én lennék? - felhúzom jobb szemöldököm, hátha ez emlékezteti őket arra a Sarahra, akit ők ismertek. 
- Megfoghatom Hope-ot? - kérdezi Niall óvatosan. Bólintok, s átadom neki a leányzót. 
- De én aput akarom, nem Niall bácsiiiit!
- Mit mondott? - kérdezi Niall értetlenül - természetesen angolul - a még mindig ellenállhatatlan akcentusával. 
- Hazzt akarja.  
Az említett szúros pillantással megindul felém. 
- Csak hogy tud, én nem szegem meg a szavam! Még mindig nem akarlak látni titeket. A múltam hatalmas hibáinak tekintelek titeket. - hangja rettentően indulatos. 
- Most komolyan? Itt a haláli aranyos lányod, erre te itt játszod magad? - Niall hangjában ugyanazt az élt hallom, mint anno, amikor 'megmentett' Harrytől aznap, mikor Hope fogant. 
Szitok követ szitkot, s trágárság trágárságot - természetesen angolul. Szegény Hope Darcy csak kapkodja a fejét jobbra balra, de egy szót sem ért a vitából. 
- Anyu mi történik? - kérdi mikor átveszem Nialltől. 
- Mennünk kell, drágám. 
- De miéééért? Nem is beszélhettem apuval.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... Apu nem akar látni téged. 
Hangos zokogás hasít a durva angol szavak közé, s lecsendesíti a veszekedőket. 
- Mi most megyünk. Sziasztok. - hátat fordítok, és megindulok az ajtó felé. Már csuknám magunk után az ajtót, mikor két mély hang egyszerre kiállt utánunk: 
- Kérlek, várj!