24. fejezet

Csengi, ezt most neked írom. A kedvedért befejezem a storyt.💜
Ha olvassa még bárki más, hát jó olvasást!
Edina.xx

- Mi most megyünk. Sziasztok. - hátat fordítok, és megindulok az ajtó felé. Már csuknám magunk után az ajtót, mikor két mély hang egyszerre kiállt utánunk: 

- Kérlek, várj!

Hirtelen fordulok vissza.Egy égszínkék és egy smaragdzöld szempár bámul rám kérlően. 

- Why? - csak ennyit tudok kipréselni magamból. 
- 'Cause... - Harry nem tud mit mondani. Csak lesüti szemeit.
- Mert szükségünk van rád.. Hiányzol. - Niall sokkal bőbeszédűbb.
- Hiányzom? Komolyan?
- Különben mondanám? Sarah, kérlek ne hagyj itt minket újra...
- És ha mégis megteszem? Nem nagy kunszt megtalálnotok. Mostmár minden ide köt 'Pestre. Nem fogok elmenni innen, mert nem tudok. 
- Anyuuuu... - hangjából ítélve újabb sírásra készül. 
- Rendben Hope.. megyünk. - ismét nekiindulnék lányommal karöltve, de újra megállítanak. 
- Please.. Adj még egy esélyt. - a hang sokkal mélyebb és rekedtebb Niallénél. Hosszú ujjak simítanak végig karomon, amin lányunkat tartom. - Adjatok még egy esélyt ennek a szerencsétlen félnótásnak...
- Szerinted adjunk apunak még egy esélyt? - nem nézek hátra a fiúra, a másik smaragdzöld szempárba bámulok. Ő nem válaszol, csak csillogó szemekkel aprót bólint. Nem. 
- Mit gondolsz.. Megérdemled? - a lehető legkeményebb a hangom. 
- Nem.. Igazatok van. Elrontottam már rég.. 
Némán kilépek a folyosóra. Nem erre számítottam. Azt láttam előre, hogy Harry feldúlt lesz. De ez az egész... Nem így képzeltem... 

Ha már ennyit fizettem a két jegyért, ott maradtunk a koncerten. Meg kell valljam, nagyon jó színészek. Vagy csak egyáltalán nem érintette meg őket a meetünkt. A színpadon iszonyat vidámak voltak. A hangjuk még mindig tökéletes, habár dalaik már komolyabbak. Viszont ők maguk még nem. A számok között simán tolták a poénjaikat, és eljátszadoztak. Hope Darcy nagyon élvezte a koncertet, én viszont kevésbé sem. A történtek után nem tudtam annyira felengedni, hogy élvezhessem. 

**

A koncert után nem hallottunk róluk elég sokáig - úgy egy évig körülbelül. Aztán jött az újabb turné, az On The Road Again. 
- Szeretnél elmenni a koncertjükre? - nem látok sok esély igenlő válaszra. 
- Nem. 
- Szülinapod után lesz. Október 16-án. 
- Tényleg? - elhalkul a hangja. Lehajtja a fejét. 
- Nyugalom. Nem megyünk. Nem engedem, hogy még több fájdalmat okozzon bármelyikünknek is az a szemét. 
Magához szorít, én pedig ölembe veszem. 
- Aznap majd szépen elmész oviba, délután elmegyek érted, és itthon majd eszünk tortát, és átjönnek Mamiék is, és egy hatalmasat bulizunk. Rendben?
- Rendbeeen. - hirtelen felvidul, és már örömében karolja át nyakam. 
- Ígérem, soha többet nem hallasz majd Harryről... 

**

2015. 10. 15. Hope 4. szülinapja. 
Lelkesen indult el az oviba, el is felejtette, mi fog történni a város másik felében a holnapi nap folyamán. 
Én megcsináltam a tortáját, és megvettem neki a babát, amire annyira vágyott. 
Délután 4 óra van. Most értünk haza az oviból. 
- Boldog Szülinapooooot! - jön be Anyu és Emma a tortával. 
Hope szemei aranyosan csillognak, rég láttam ilyen boldognak. 
Már az ajándékait bontja, amikor megszólal a csengő.
- Hát ez meg ki lehet? Na mindegy. Nyitooom! - állok fel, és megindulok az ajtó felé. Kinyitom azt, de amint meglátom ki áll az ajtóban, be is csuknám. Kell a feltételes mód, ugyanis lábával megtámasztja, így megakadályozva azt, hogy kizárjam a folyosóra. 
- Sarah, kérlek... 
Kinyitom az ajtót. Most iszonyúan le fogom kiabálni a fejét. Megköszörülöm a torkom, és előkapom egyre erőltetettebb brit akcentusom.
- Harry, te meg mi a francot keresel itt?
- Én csak... 
- Tűnj innen! Te mondtad, hogy nem akarsz látni minket soha többé!
- Én csak azért jöttem, mert tudom, hogy ma van a lányunk szülinapja és szeretnék vele lenni. Még ajándékot is hoztam. - meglengeti a kezében lévő ajándéktasakot. 
Hirtelen idegességemben nem is tudok mit válaszolni. 
- Sarah, ki az? - jelenik meg mögöttem Emma. Hasonlóképpen reagál a vendégre, mint én. - Hát ez meg mi a francot keres itt? 
- Szia, te vagy Emma, ugye? Harry va..
- Jól tudom ki vagy! - biztos kiejtésén hallatszik a sikeres nyelvvizsgák sora. 
- Anyuuu, Emma gyertek máááár! Ki jöött? - fut felénk a szülinapos. 
- Hope Darcy.. 
Azonban amint meglátja, s meghallja apját, inkább megfordul, és szipogva visszafut ahelyett, hogy apja nyakába borulna. 
- Gratulálok, sikerült megsiratnod! - a már zokogó lány után sietek, s nyugtatgatni kezdem. 
- Én.. bemehetek? Szeretnék mindent jóvá tenni... 
- Szerintem ezen már nem tudsz javítani, Hazz.
- Akkor, csak kérlek add oda neki az ajándékom, és ölelgesd meg a nevemben. - átnyújtja húgomnak a tasakot, majd folytatja. - Sarahnak üzenem, hogy nagyon sajnálom. Mindent sajnálok. Örülök, hogy megismerhettelek, Emma. - int, majd elhagyja a folyosót. 

- Ezt amúgy.. most csak én nem értem..? - sétál be Emma, a tasakot pedig az asztalra rakja.
- Végülis érthető.. - tűnődöm el szipogó lányom ölemben ringatva. - Állítólag emberből van, és még is csak a lánya szülinapja van..
- Beszélned kéne vele.. - szól közbe anyu is.
- Úgy gondolod? 
- Igen. Tanulj a példámból. Nekem sem tett jót, hogy távol voltam a gyerekeim apjától.. 
- Hát.. megpróbálhatom. 
Amint lefektetem Hope-ot, felhívom Niallt - mivel csak az ő számát őrzöm még. Illetve valamiért Zayné is megvan, de mint tudjuk, ő már nem a banda tagja.

~ Hey, Sarah! Wassap? 
- Hey, Nialler. Lenne egy kérdésem.
~ Elő vele. 
- Merre vagy éppen?
~ A szállodában, nem messze a stadiontól. 
- Ok, az tudom hol van. Ha..Hazz is veled van?
~ Erm, igen. Eléggé letargikus állapotban van. De miért érdekel ez téged?
- Én, öhm.. beszélni szeretnék vele. 
~ Ha ezt szeretnéd..
- Rendben. Fél órán belül ott vagyok. 
~ Szóljak neki, hogy jössz? 
- Inkább ne. Sietek. Bye.
~ Bye. - megszakítom a vonalat, és gyorsan rendbe teszem magam. Úgy izgulok, mint egy tinédzser.
Autóba pattanok, és a gyér forgalomban hajtok a hotel felé. 

- Szép estét! Segíthetek? - kérdezi kedvesen a portás, amikor belépek a hatalmas előcsarnokba. 
- Szép estét! Nos, én öhm.. Sarah Jones vagyok, és..
- Ah, Sarah! Mr. Horan már szólt, hogy érkezni fog. A harmadik emeleten vannak, balra a második ajtó.
- Oh, köszönöm. - remegő lábakkal elindulok a lift felé. 
- Szép estét! - köszönt a liftben álló fiatalember.
- Szép estét! A 3.-ra kérem. 
Némán telik el a rövid út, a lift ajtaja csilingelve kinyílik. 

Pár pillanattal később félénken kopogtatok az ajtón. 
- Hazz, légyszi nyisd  ki! - hallom bentről Niall hangját.
- Jó. Nyitom.
- Meglepi.. - mosolygok rá. Szemöldökei felszaladnak homlokán.
- Sarah, te... mit?
- Beszélni szeretnék veled. - mondom. - Beszéljük ezt meg. Mert mindketten hibáztunk, és..
- Még van remény..? - suttogja.
Némán bólintok, mire ajkai az enyémeken landolnak, és kissé talán túl hevesen ránt be magával a hotelszobába. 

'Szösszenet'

Bonne nuit! ( Jó tipp, szeptember óta franciát tanulok. ) Mostanában rengeteget irkálgatok, és mivel hirtelenjében ilyen sokan néztetek a blogra, holott sehova sem linkeltem el, megosztok veletek egy 'gyöngyszemet'. Élvezzétek. Vagy ne. 
Edina.xx

Csak ültem, és zokogtam. De senki sem törődött velem. Térdeimet felhúztam, és átkaroltam őket. A minimális sminkemet már rég elsírtam. 

És akkor, a semmiből egy kéz simított végig karomon. Megijedni sem volt időm, már hang is érkezett a kézhez. Egy feletébb ismerős hang. Daemon. 

- Hé, ne sírj. Mi a baj?

Felemeltem a fejem, és alig hallhatóan válaszoltam. 

- Semmi... - hangom rekedt volt. 

- A szemeid, és a csuklód nem ezt mondják. - megerősítés képpen megfordította a csuklóm, és végigsimított az apró hegeken. Hangja csengése lenyugtatott, így már nem sírtam. - Miért tetted?

Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemeimet.

- Szépen kérlek, többet ne tedd... - apró puszit nyomott a hegekre, amitől végig kilibabőrösödtem. - Gyere, meghívlak egy csokira. Hol lesz órád?

- Itt a 107-ben. 

- Akkor várj meg itt, hozok neked egy csokit.

- Daemon, köszönöm, de nem kell fáradoznod miattam. 

- Jaj, maradj már. Ennyit megérdemelsz. - azzal már el is szaladt. Néhány percen belül kezében egy Twixszel tért vissza. 

- Tessék, remélem te is annyira szereted a Twixet, mint én. - apró mosoly bújkált ajkain. 

- Igen. - válaszoltam röviden, és én is elmosolyodtam, majd felálltam. 

- Edd meg. Nem szeretném, hogy összeess.

Átadta a csokit, én pedig aprót bólintottam, és zörögve kibontottam a csomagolást. 

- Kérsz?

- Jaj, dehogy. Neked vettem. 

- Ragaszkodom hozzá. - felé nyújtottam, ő pedig kivette az egyik csokit. 

- Hol lesz hetedik órád?

- A 107-ben lesz angolom, de utána délutánitesi. 

- Lerman tanárúrral? - aprót bólintottam, hogy igen. - Ma nem tart tesit. 

- Ó, valóban? Akkor a 107-ben lesz angolom. Miért?

- Nem lenne kedved a tesi idejében velem lógni? 

Amikor végre eljutott az agyamig kérdése, szívem kihagyott egy ütemet. - De. Lenne.

- Szuper. Akkor várlak a 107 előtt. De most mennem kell. - mondta, s apró puszit nyomott a homlokomra. - Majd várlak!

- O...okés. - de már el is sietett, fel a másodikra. Én pedig a Twixem maradékával megindultam a matekórámra. 

A terembe beérve ismét sírhatnékom támadt, ezért inkább próbáltam a Twixemre koncentrálni. Illetve a többi délutánitesisre.

- Ma nem lesz délutánitesi. - hangom ingatag volt. 

- Tényleg? Na, az szuper. Ki mondta?

- Egy felsőbbéves. 

- Tőle van a csoki? - kérdezte az egyik srác, egy félreérthetetlen vigyorral arcán. 

- Ööö.. ja. - kissé belepirulhattam a válaszba. 

- Ahaaa... - kezdtek nevetni. Lesütöttem a szemem, de én is kuncogni kezdtem. Aztán megjelent ő. Megállt mellettem, és csuklómat bámulta. 

- Vágsz. Nézz magadra. Szánalmas vagy. Remélem szarul vágsz, és elvérzel. 

- Én a helyedben kussolnék. - nem néztem rá. Nem akartam méginkább elgyengülni. - Ha tudnám magamról, hogy olyat tettem egy emberrel, ami erre késztette, elásnám magam, és kussolnék. 

Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent szokásos tankra hajazó módján a matektanár, és kezdetét vette az óra. 

Bizony, lassan készülnek az algebraitörtes egyenletek, ha az ember lányának gondolatai egy végzős srác homlokpusziján járnak. Azt hittem, sose lesz vége az órának. De szerencsére kicsengettek, és az osztály 2/3-a elvonult németórára, míg mi ott maradtunk angolon. 

Elkerülvén a veszekedést, inkább bedugtam a fülesemet, és hagytam hadd üvöltsön a fülemben a 5SoS. 

Szerencsére az angol gyorsabban eltelt, mint a matek. A hangsebesség tartományán mozogva elpakoltam a cuccom, és magamra rángattam sapkát, sálat, kabátot. Amint a tanárnő hangos Goodbye-jal elköszönt, és elhagyta a termet, én is kisiettem. 

Ő már a folyosón várt, egy hatalmas mosollyal arcán. Hozzáléptem, ő pedig puszit nyomott a homlokomra. 

Ebben a pillanatban értek ki osztálytársaim is, akik nem kicsit meglepődtek. Egy béna gólya egy irtó helyes és menő végzőssel? Szürreálisan hangzik. Mégis igaz. 

- Mehetünk? - kérdezte. 

- Természetesen. - válaszoltam mosolyogva, mire ő ujjait az enyémekre kulcsolta. Ekkor mintha osztálytársaim állát hallottam volna koppani a kemény kőpadlón. 

De már nem érdekelt. Vele voltam. Fogta a kezem. És boldog voltam. Hosszú idő után igazán boldog.

23. fejezet

Salut! Hűha, nem hittem, hogy valaha is folyatni fogom. Tudom, senkit nem érdekel, de nagyon leköt a gimi, meg az erölködés, hogy ne adjam fel, és kössem fel magam, vagy tegyek meg bármit, hogy elfeljtsek néhány dolgot, s néhány embert. Na de! Nem ez most a lényeg, hanem az, hogy meghoztam a várva várt(?) 23. fejezetet. Nem tudom egyáltalán olvassa-e még valaki, de ha igen, akkor Jó olvasást! c: Edina.xx




Elérkezett a pillanat. A pillanat, amit Hope nagyon várt, én viszont kevésbé. A koncert napja.

Hope már reggel 6-kor kiugrott az ágyból, sőt, aludni is alig tudott. Nagyon várja már a találkozást az apjával.

**

A koncert este 6-kor kezdődik, de a Meet&Great jeggyel rendelkezőknek már 2-kor elkezdődik az "esemény".
- Mikor érünk már odaaa?
- Nyugi Hope, itt vagyunk. Leparkolok, és már mehetünk is.
10 perc múlva már az arénában voltunk. 
- A jegyüket, kérem! 
- Persze, azonnal! - adtam át a két jegyet a biztonsági őrnek.
- Mehetnek. - adja vissza egy apró mosollyal arcán, ugyanis Hope kikapja az egyiket kezemből, és nyakabába akasztja a passtartót. 
- Rendben, akkor az utolsó kettő! Ah, végre! Már elegem van a sikítozásból! - dörzsöli halántékát egy stábtag.
- Mehetünk? - kérdezem apró mosollyal az előző tette miatt.
- Persze. - mutat egy ajtóra hatalmas vigyorral arcán. 
- Anyu, megyünk máááár?
Aprót bólintok és az ajtó elé lépek. Még nem nyitok be, hanem a kiszűrődő hangokra figyelek.
- Már csak az utolsó kettő van vissza... Vajon ők lesznek azok? - szól bent egy rekedtes, kissé elkeseredett hang. Harry. - Istenem Hazz, nyugodj már! Te mondtad, hogy soha többé nem akarod látni! - korholja Niall és Liam egyszerre.
- De... De attól még eljöhet. Kérlek Istenem, legyenek ők az utolsó kettő!
- Fejezd be Hazza, ez kezd kissé szánalmas lenni. - szól rá Zayn is.
- Anyuuuuu!
- Ja, igen. Mehetünk! - óvatosan lenyomom a kilincset, és lassan benyitok. Hope-pal belépünk a terembe, és lassan becsukom magunk mögött az ajtót. A szobában mindenki feszülten figyel. Harry minket, a többiek pedig Harryt, ők ugyanis azonnal felismertek minket. 
- Sarah...? - kérdezi félénken a talán 2 méterre álló Harold.
- Apuuuu! - kiállt fel Hope, s hirtelen elengedve kezem, futni kezd apja felé, aki lehajol hozzá, hogy felvegye.
- Asszem Hope válaszolt helyettem. - nevetek kicsit kínosan. - Sziasztok fiúk.
Niall lassan felém lépked, majd szorosan átölel.
- Jó látni, Sarah... - mosolyodik el.
- Téged is... - viszonzom a mosolyt. Niall után a többiek is sorban megölelnek. Végezetül Harry lép hozzám, karján a kacarászó lányunkkal. 
- Reméltem, hogy eljöttök. - hangja rengeteget mélyült azóta, hogy utóljára láttam. 
- Nem hagyhattuk ki. 
- Figyelj Sarah, iszonyúan megbántam amit tettem. Hiányzol, ahogy Hope is. 
Némán figyelem. A komoly hang miatt lányunk is elcsendesül. 
- Tudom, meg sem érdemlem, de.. Meg tudnál bocsátani nekem...?

- Anyuuuu! Megyünk mááááár? 
- Mi? - nézek le magam mellé. Már eléggé nyugtalan. 
Óvatosan lenyomom a kilincset. Az ajtó nyikorogva kitárul előttünk. Lányom engedélyre nem várva berohan, majd megáll a szoba közepén. 
- Sziasztooooook! 
Az öt srác csak értetlenül néz rá. Nekem magamhoz híven inamba szállt a bátorságom, így csak lassan bearaszolok, majd a küszöbtől fél lépésre megállok. 
- Öhm, hi. - akcentusom már kisé erőltetett. Elszoktam az angoltól. - Hope, szívem kérlek gyere vissza! - váltok vissza magyarra. 
- Nem! Aput akarom! 
A srácok még mindig értetlenül néznek ránk. Sóhajtok egy hatalmasat. 
- Sorry guys. Emlékeztek rám?
Méregetni kezdenek, majd kórusban válaszolnak. - No, sorry. 
- Oh, ok. Hope, gyere vissza! - de nem hallgat rám. Továbbra is durcásan áll a szoba közepén. 
- Ha magyar vagy, miért hívod Hope-nak a lányod?
- Ez bonyolult.  Magyar vagyok, de Londonban éltem 8 évig, és az apja brit. - Darcyhoz lépek, és ölembe kapom, mire hisztizni kezd. 
- Hope, az isten szerelmére nyugodj már meg, vagy hazamegyünk!
- Neeeeeem! - szinte már sír a hisztikirálynő.
- Hope Darcy Jones, most azonnal befejezed! - emelem meg csöppet a hangom. Türelmem végén járok már. 
- Hope Darcy Jonesnak hívtad? - kérdezi Niall, a családnévre kellően több hangsúlyt rakva.
- Igen. Akkor, ha nem emlékeztek rám, engedjétek meg, hogy bemutatkozzak. Sarah Jones vagyok. 
A fiúk álla hatalmasat koppan a padlón - persze csak képletesen értve. 
- Ez komoly? Sarah, tényleg te vagy az? 
- Jaj, skacok, hogy a francba ne én lennék? - felhúzom jobb szemöldököm, hátha ez emlékezteti őket arra a Sarahra, akit ők ismertek. 
- Megfoghatom Hope-ot? - kérdezi Niall óvatosan. Bólintok, s átadom neki a leányzót. 
- De én aput akarom, nem Niall bácsiiiit!
- Mit mondott? - kérdezi Niall értetlenül - természetesen angolul - a még mindig ellenállhatatlan akcentusával. 
- Hazzt akarja.  
Az említett szúros pillantással megindul felém. 
- Csak hogy tud, én nem szegem meg a szavam! Még mindig nem akarlak látni titeket. A múltam hatalmas hibáinak tekintelek titeket. - hangja rettentően indulatos. 
- Most komolyan? Itt a haláli aranyos lányod, erre te itt játszod magad? - Niall hangjában ugyanazt az élt hallom, mint anno, amikor 'megmentett' Harrytől aznap, mikor Hope fogant. 
Szitok követ szitkot, s trágárság trágárságot - természetesen angolul. Szegény Hope Darcy csak kapkodja a fejét jobbra balra, de egy szót sem ért a vitából. 
- Anyu mi történik? - kérdi mikor átveszem Nialltől. 
- Mennünk kell, drágám. 
- De miéééért? Nem is beszélhettem apuval.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... Apu nem akar látni téged. 
Hangos zokogás hasít a durva angol szavak közé, s lecsendesíti a veszekedőket. 
- Mi most megyünk. Sziasztok. - hátat fordítok, és megindulok az ajtó felé. Már csuknám magunk után az ajtót, mikor két mély hang egyszerre kiállt utánunk: 
- Kérlek, várj!

Novella #2

Wey hey! Ismét csak egy novellát hozok. Hogy őszinte legyek, már nem túl sok kedvvel írom a blogot...
Vissza a novellára. Ezt barátnőmnek, K. Virágnak írtam, remélem tetszeni is fog neki!:3 Ezt most sokkal hosszabb, mint az előző:D Jó olvasást! Invisible.xx

ps.: A következő blogrész fogalmam sincs mikor érkezik, de valószínűleg már a következő hónapban!

When a bad girl meet a good boy.

   Ana sosem volt az a 'tipikus jókislány'. Gyakran szegült ellen a szüleinek, akik nagyon nem szereték lányuk 'vad énjét'.  Ez a 'vad én' annyiból állt, hogy Ana olyan barátokat szerzett, akiket szülei nem kedveltek túlságosan. Így, amikor Ana már harmadjára lógott ki az ablakon, hogy bulizni menjen - amikor épp szobafogságban volt - szülei megelégelték ezt a viselkedést, és még a nyár folyamán elköltöztek. Otthagyták a nyüzsgő, és veszélyes Londont, a tőle 200 mérföldre lévő, csendes városkáért: Halifaxért.

  "És akkor most mégis hova járok suliba? Ebben a kis zugban még gimi sincs. És folyton azzal nyaggattok, hogy tanuljak. Akkor ezt most hogy is terveztétek?" Kérdezte kissé flegmán.

"Bradfordban fogsz tanulni."

"És gondoljátok, hogy minden reggel be fogok buszozni Bradfordba?"

"Még szép, hogy nem. Ennek a gimnáziumnak kollégiuma is van. Sajnos koedukált, de kollégium."

"Kollégium? Hm, végülis... Jó bulinak hangzik! Mit jelent nálad hogy koedukált? Szinteken belül is, ugye?"

"Sajnos szinteken belül is..." Szomorodott el édesanyja. Féltette kislányát, hogy talán ismét rossz társaságba keveredik, és netalán még a sulit is otthagyja.

"Ez az! Micsoda bulik lesznek ott! Mikoris indulok?" Csapta össze izgatottan tenyereit.

"Holnap." Sóhajtott megadóan édesapja is. 

   A másnap a szülők számára túl hamar, Ana számára viszont nagyon lassan jött el. 

 "Ana szívem, kérlek. Halkítsd le, a Coldplay számai nem feltétlenül max hangerőn élvezhetőek csupán!" Kérlelte apja, amikor már úton voltak Bradford felé. De lánya természetesen figyelmen kívül hagyta kérését. 

  "Az ott a kolesz! Látom a kolesz épületét!" Tapadt az ablakra Ana, amikor elérték az úticélt. 

"Igen Ana, én is látom." Sóhajtott fel apja.

Miután apja tájékoztatta arról, hogy anyjával mennyire félteni fogják, és megígértette vele, hogy vigyázni fog magára, Ana biztos léptekkel haladt a porta felé.
   "Szép napot! Ana Peterson vagyok, nemrég iratkoztam be a gimnáziumba."
"Anastasia..." Válaszolt halkan a kissé megfélemlítő külsejű idős portáshölgy.
"Nem. Csak Ana. Ana Peterson."
"Á, megvan. Megtaláltam. Magáé a 57-es szoba. Kövesse a kiírásokat, könnyű odatalálni."
"Köszönöm szépen." Vette át a kulcsot, és szinte száguldott. "Itt is van. 57-es szoba."
   Rekord gyorsasággal pakolta ki cuccait, ugyanis azt tervezte, megismeri szomszédait.

"Akkor ismerkedjünk..." Suttogta, majd bekopogott az 56-os jelzésű ajtón. Semmi válasz nem érkezett. "Biztosan nincs itt." Gondolta, s vállát megránta, az 58-as szoba felé vette az irányt.  Laza léptekkel haladt, a folyosó kihalt volt, csak lépéseinek halk zaját lehett hallani.
" Probáljuk újra..." Suttogta, s ismét kellő magabiztossággal kopogott az 58-as ajtón.
"Pillanat!" Szólt bentről egy mély hang, pár pillanat múlva az ajtó kinyílt. A szoba tulajdonosa egy magas, fekete hajú, szikrázó kék szemű fiú volt, aki ránézésre végzős lehetett.
"Szia. Ana Peterson vagyok, az új szomszéd az 57-esből." Szólalt meg, hatalmas vigyorral arcán. Tudta, bármibe kerül, ezt a fiút megszerzi magának.
"Szia. Az én nevem Dominic Dorsey. Gyere beljebb." Mosolyodott el, ezzel előhívva gödröcskéit.
   "Honnan költöztetek ide?" Kérdezte Dominic, mikor kényelmesen helyetfoglaltak.
"Londonból. Nagyon imádtam. Halifaxt viszont utálom. Semmi nem történik. Dögunalom az egész város."
"Én pont ezért szeretem. Mert csendes, és nyugodt. Én mindig vidéken éltem, sosem vágytam nagyvárosba. Bradfordot is nehezen szoktam meg. Amúgy hányadikos vagy?"
"10. És hadd tippeljek. Te végzős."
"Pontosan. Miből gondoltad?" Kérdezte ártatlan vigyorral arcán.
"Nem tudom. Én megérzem az ilyeneket." Nevetett fel kissé idiótán. "Amúgy. Gyakran tartotok bulit? Mikor lesz a következő? Mennyi pia lesz? Én tudok hozni, ha gondolod."
"Nem, nem. Ebben a kollégiumban sosincsenek bulik. Főleg nem olyanok, amiben alkoholt fogyasztunk. Itt mindenki tisztában van ezzel."
"Nemá'. És ez mégis miért van így?"
"Mert szerintem ezekre nincs szükség. Az alkohol pusztítja az agysejteket. Azokra ebben a gimnáziumban pedig szükség van."
"Szerinted? Ennyire befolyásos ember vagy?" Ana csak ekkor pillantott körbe a szobában. A fal tele volt oklevelekkel, tanulmányi versenyekről, sportversenyekről, és hasonlókról. Mindegyik az első helyezettnek szólt. A legkiemelkedőbb helyen pedig egy díszoklevél volt, bekeretezve. 'Díszoklevél Dominic Dorseynak, a kollégium legrendesebb, legjólneveltebb lakójának'
   "Aha... Értem." Ana beijedt, semmi szüksége nem volt stréberekre. Főleg nem a szomszédban.
"Londonban gyakran jártál ilyen bulikra, ahogy te nevezted?"
"Igen. Bár a szüleim legtöbbször nem engedtek el."
"Megszöktél?" Kérdezte Dominic meglepődve.
"Aha. Az ablakon át. Épp szobafogságban voltam." Rántotta meg egyszerűen vállát, egy önelégült mosolyjal arcán. "Mindig megérte. Jó bulik voltak. Sok piával."
"Ki lógtál az ablakon? Amikor éppen szobafogságban voltál? És többször is?" A fiú teljesen lesokkolódott.
"Pontosan. Három alkalommal. Ezért költöztünk el. Muterom szerint rossz társaságba kerültem és az miatt."
"Igen, ezt én is valószínűnek tartom."
Ana válaszul csak hanyagul megrántotta a vállát, és unottan elővette a telefonját, és azt kezdte unottan nyomkodni. Nem volt szüksége Mr. Dominic AKoliLegnagyobbStérberje további oltására.
"Egy igazi rosszkislány költözött a szomszédba." Nevetett fel a srác. "Kár érte. Ha olyan lennél mint én, már megkértelek volna, hogy legyél a barátnőm."
Anaban megcsillant valami apró remény. De a bunkó stílus azonnal elnyomta. Eltette a mobilját, és flegmán belekezdett mondandójába.
"Olyan mint te? Stréber, a tanárok kedvence... Kell még sorolnom?"
"Te ilyennek tartasz engem?" Förmedt rá.
"Mert ilyen vagy." Válaszolta a lány reflexből. 
Dominic hirtelen felállt, és az ajtóhoz lépve kinyitotta azt.
"Most választhatsz. Vagy megváltozol, és normális leszel, mint minden lakó, vagy ahol bejöttél az épületbe, ott távozhatsz is."
Ana eltöprengett. Ő igazából nem ilyen. Tényleg csak a régi barátai miatt volt ilyen, hogy elfogadják. Dominicnak igaza van.
"Rendben, igazad van." Sóhajtott. "Megváltozom."
   Dominic ismét elmosolyodott, és becsukta az ajtót. Lassan odalépkedett a kanapéhoz, amin Ana ült. A lány értetlenül nézett rá, de ő is elmosolyodott.
Pillanatokkal később, a fiú lágyan megcsókolta a lányt. A csók mindkettőjükben olyan érzéseket kelltett, amiket nehéz megmagyarázni.
   Ana Peterson már 6 hónapja a gimnázium tanulója, és szintén 6 hónapja alkot egy párt Dominic Dorseyval.  4 hónapja kapta meg 'A kollégium (egyik) legrendesebb, legjólneveltebb lakójának' járó díszoklevelet.
   Mert ha egy rossz lány megismer egy jó fiút, és beleszeret, a végén ő is jó lány lesz...  

22. fejezet

Wey hey! Visszatértem! Hát igen, nem utolsók lettünk országoson!:D Jár a keksz^^ Azóta el is ballagtam, és egyebek, de most már van időm írni, így befejeztem ezt a részt!:D Nem lett túl jó, inkább csak olyan átvezető rész. Jó olvasást!

Invisible.xx

- Akit soha nem fog megismerni...
- A te döntésed volt...
- Tudom. De vajon jó döntés volt-e?
- Azt csak te tudhatod... De nekem most mennem kell. Holnap is bejövök. Szia Sarah, és Szia Hope! - mosolyog ránk, majd ő is elhagyja a kórtermet.

**

Hope már 2 hónapja színesíti meg a mindennapjaink. A média felkapta a hírt, és valahogy ők többet tudnak a Harryvel való kapcsolatomról, mint én magam. Harry azóta se keresett. Viszont Nialltől és a többi bandatagtól, Bellától és Apuéktól kaptam a gratulációkat. Mindegyikük megemlítette, hogy remélik, nemsokára ismét élőben láthatnak minket. 

**

Az idő rohamosan telik. 2013 karácsonya van, Hope már 2 éves. Bár meg kell jegyeznem, nagyonis többnek tűnik. Például most is itt ül mellettem a kanapén, és olyan értelmes fejjel bámul a TVre, mintha minden egyes szót értene a műsorból.

- Elkapcsolhatom? - kérdezem halkan. Hope vonásai enyhülnek, rám emeli smaradzöld tekintetét. A tekintetet, mely olyan, mint Harryé...
- Nyugodtan. - mosolyodik el, ezzel előhívva apró gödröcskéit. Odaadja a távirányítót, majd unalmában barna, göndör tincseivel kezd játszani. Tiszta apja.
Kapcsolgatok, ám amikor az MTVhez érek, Hope kikapja kezemből a távirányítót.
- Hagyd itt, anyu! Ezt szeretem! - szorongatja apró kezeivel a kapcsolót.
Amint vége az épp játszott klipnek, az MTV News emblémája tűnik fel a képernyőn, amitől Hope ismét próbál értelmes fejet vágni.
A műsorvezető srác a tőle megszokott módon beköszön, majd elkezdi mondani a híreket. 

~ Bejelentette új, Where We Are turnéjának állomásait a One Direction! A listán Magyarország is...
- Hope, add ide! - kapom ki kezéből, és arrébb kapcsolom. - Nézd a kedvenc mesédet adják!
- Anyuuu! Én nem is szeretem ezt a mesét! Miért kapcsoltad el?
- Eddig szeretted ezt a mesét... - próbálom terelni a szót.
- Nem anyu, nem szerettem sosem. Miért kapcsoltad el? Ki az a One Direction?
- Biztos szeretnéd tudni kik ők?
- Igen. Tudni szeretném.
Előveszem a szekrény legmélyéről a régi naplóm, amit még akkor írtam. A naplót, ami tele van képekkel. Képekkel rólam és Belláról, Belláról és Louról, a fiúkról, rólam és Niallről, illetve... Harryről.
Könnyeimmel küszködve kezdek mesélni a lányomnak.
- Tudod régen, mielőtt te megszülettél, anyu Londonban élt Nagypapival és Hannah nénivel. Anyu akkoriban nagyon szeretett énekelni és gitározni - és állítólag jól is ment neki. Így elment az X Factorba, hogy próbára tegye a tehetségét. Ott ismerkedett meg egy lánnyal, Bella Flowersszel, akivel azonnal barátnők lettek.
- Az vagy te? - mutat a képre. - Akkor a szőke Bella?
- Pontosan. És ott volt egy csapat is. Egy csapat, akik elvesztették az X Factor, de megnyerték a világot azóta. Egy csapat, amely öt idióta fiúból állt. Louisból, Zaynből, Liamből, Niallből, és Harryből... - mutatok neki egy újabb képet.
- Anyu te szeretted Niallt? Olyan sok kép van kettőtökről.
- Nem. - mosolyodok el, de a mosoly azonnal lefagy arcomról. - Niall szeretett engem... Megmentett... - gördül le egy könycsepp arcomon, de azonnal letörlöm. - Összetörtem a szívét amikor eljöttem...
- Miért jöttél el?
- Miattad. Terhes lettem veled.
Aprót bólint. Ehhez ő még fiatal.
Tovább nézi a képeket. Kezébe fog egy képet, amin Harry vigyorog. Feláll, és a tükörhöz szalad vele. Szemeit a képre, majd a tükörképére emeli.
- Anyu... Szerinted is hasonlítok Harryre?
Aprót bólintok.
- Miért hasonlítok rá? Ki az apukám? Miért nincs velünk?
Sóhajtok egy nagyot, majd halkan, remegő hanggal beszélni kezdek. 
- Harry... Harry az apukád. Ő... Ő nem akart téged, én viszont nagyon... El... El kellett jönnöm... - a mondat vége sírásba csuklik. Hope visszatotyog hozzám, és átölel.
- Találkozni akarok vele... - suttogja. - Kérlek, menjünk el a koncertre. Ha mástnem a többi fiú miatt...
- Rendben. Ott leszünk. - mosolygok rá erőtlenül. Mégis mit ígértem meg neki?! Ha felismernek minket, és Hazz kivágja a hisztit, nekem végem.

**
A koncert 2014. július 22-én lesz. Utána 2 nap szünet, hogy a fiúk tudják megünnepelni, hogy 4 éve együtt vannak. Sikerült megszereznem az utolsó kettő Meet&Great jegyet, így Hope találkozhat az apjával. Csak az nem biztos, hogy az apja is akar találkozni vele.

Novella

Bonjour! Nem részt hozok, ugyanis még nem volt elég időm arra, hogy megírjam. Alig voltam itthon; Párizs-London-Brüsszel, osztálykirándulás Aggteleken és környékén, Tűzoltóverseny és hasonlók. A héten biztosan nem érkezik rész, mert hétvégén is Zánkán leszek országos Tűzoltóversenyen. De hagyjuk is a rizsát, hogy mégse maradjatok olvasnivaló nélkül, kirakom a novellám, amit Irodalomra írtam. Annyiban kapcsolódik a bloghoz, hogy az egyik szereplőt Niallerről mintáztam :D Jó olvasást! xx

Feltámadás

   Mindigis imádtam a parton lenni, a víz fölé nyúló sziklaormokon ülni és csupán a horizontot bámulni. Tudtam, hogy veszélyes, és még milyen béna is vagyok, de nem érdekelt. Minden délután ott ültem, ahogy azon a tavaszi délutánon is.

   Péntek volt - pontosabban Nagypéntek - vasárnap húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Csak ültem a kissé nyirkos sziklán és hallgattam, ahogy a szilaj hullámok az alattam lévő falhoz csapódnak. 

   Az idő szomorkás volt, az eget felhők borították, a szél megmozgatta a fák rügyes ágait.  Hirtelen rossz érzésem lett, ahogy néhány varjú repült el felettem hangos károgással. 

   Felálltam, hogy hazasiessek, mielőtt elered az eső. A szilárdabb talajra akartam lépni, amikor megcsúsztam, elvesztettem egyensúlyom, és csak zuhantam. Zuhantam, míg hangos csattanással a hideg vízbe nem érkeztem...

   Egy erős kezet éreztem meg a térdhajlatomban, egy másikat pedig a tarkomón. Az erős kezek szilárd talajra fektettek. Köhintettem párat, aztán hirtelen ismét oxigén áramolt a tüdőmbe. Nagynehezen kinyitottam a szemeimet. Egy húsz év körüli srácot láttam.

  - Jól vagy? - kérdezte. Szőkésbarna tincsei kócosak, és nedvesek voltak. Teljesen elvesztem csillogó égszínkék szemeiben, így észre sem vettem a két hatalmas, hófehér tollakkal borított angyalszárnyat, melyek valószínűleg megmentőmhöz tartoztak. - Minden rendben?

- Azt... Azt hiszem igen. Te mentettél meg? 

   Nem válaszolt, csak mosolyogva kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam jobbját, és talpra álltam. Semmim sem fájt, ruháim és hajam szárazak voltak - mintha nem is estem volna a tengerbe. Úgy éreztem magam, mint aki feltámadt, vagy újra éledt. 

   Ismét a megmentőm felé fordultam, hogy megköszönjem neki, de seholsem találtam. 

- Hát itt vagy! - hallottam meg édesanyám hangját. Pillanatokkal később ölelésébe vont. - Már kezdtünk a legrosszabbra gondolni...

- Miért...? Meddig voltam távol?

- 3 napig. Ma húsvét vasárnap van, a "feltámadás ünnepe".

21. fejezet

Heeey! Megjöttem! Asszem:D A lényeg, hogy hoztam új részt, ami elég gagyi lett. Igazából alig van erőm írni, de azért megpróbáltam. Tudom hogy utáltok, és hogy szar író vagyok, de azért ezt még befejezem. Jó olvasást! xx

p.s. A kövi rész fogalmam sincs mikor lesz, mert 17-től 25-ig Londonban leszek, aztán osztálykirándulás és utána ballagás, beíratkozás meg minden egyéb. De azért megpróbálom hozni még szünet előtt.

- Nos az egész úgy kezdődött... 
- Az X Factorral? - néz rám kérdően Emma.
- Pontosan. És...
- Harryvel. - bólint. 
- Igen. - sóhajtok. - Tovább is tudod?
- Nem. Ide csak az jutott el, hogy együtt voltatok...
- Eh, média...
- Nem is voltatok együtt?
- Nem. Az egész úgy kezdődött, hogy belezúgtam, és nem mondtam el neki. Ő ezért besértődött, és...
- Öngyilkos akartál lenni. Leadta a TV.
- Szuper... Ezt bezzeg leadták... Na, mindegy. Kiestem az X Factorból, de az év végi bulira engem is elhívott Bella. Ott a fiúk nagyon lerészegedtek, köztük Hazz is. Én Bella tiltakozása ellenére is vállaltam, hogy hazakísérem a részeg srácot. Aztán a lakásában engedtem neki, így... Lefeküdtünk....
- Védekeztetek? - kérdezi anyu halál nyugodtan.
- Igen. Aztán reggel, másnaposan megfenyegetett, hogyha apu megtudja, megbosszulja.
- És elmondtad Thomasnak?
- Igen. És meglett az eredménye...
- Mit tett veled? - anya hangja még mindig nyugodt.
- Megerőszakolt. - hadarom el, mert ha rá gondolok még mindig fáj...
- Értem. -  sóhajt fel anyu és Emma egyszerre. 
- Ez volt január közepén...
- Ami 4 hónapja volt.
- Igen 4 hónapja. Ennyi ideje...
- Ennyi ideje mi? - ráncolja homlokát Emma. Anyu még mindig nyugodt. Túl nyugodt. Szerintem nyugtatót vett be. 
- Ennyi ideje vagyok terhes. - mosolyodom el bátortalanul.
- De még csak most töltötted a 16-ot! - Kész, Emma kiakadt. - Anyu, mondj már valamit! Anyu! - rázogatja a vállát, de az rezzenéstelen arccal ül, így újra hozzám fordul. - Harry az apja?
- Igen. Azon a rémes napon fogant.
- Miért nem vetetted el?
- Mert az abortusz gyilkosság, és én nem akarok megölni senkit. Főleg nem a saját gyerekem.
- Értem... És fiú lesz, vagy lány? 
- Lány. És Darcy lesz a neve. Darcy Jones, sőt! Hope Darcy Jones. Jól hangzik, ugye? A kis Hope Darcy Jones...
- De, jól hangzik. Miért pont ez?
- Mert a Hope reményt jelent.
- Az igaz. Harry pedig már párszor nyilatkozta, hogyha lánya lesz, ő Darcynak fogja hívni. Ezért Darcy?
- Igen, ezért.
- Nem tudom felfogni.
- Mit? - nézek rá kérdően. Any még mindig le van fagyva, Tudtam, hogy meglepi, na de ennyire?
- Hogy Harry ilyet tett.
- Ja igen, és miatta jöttem vissza. Úgy éreztem, így lesz a legjobb. Naponta hívogatott, hogy vetessem el.
- Hát ilyen helyzetben én is eljöttem volna. De akkor sem tudom felfogni, hogy ilyet tett... A médiában és a TVben nem ilyennek tűnt... Nagyon nem.
- Persze, hogy nem. Szerinted híres lenne, ha az összes rajongó tudná, milyen is valójában? Már rajongója se lenne.
- Hát egyet már vesztett is...
- Kit? Téged?  
- Igen. Hatalmas rajongójuk voltam attól a bizonyos július 23-ától.
- Nem akarom hogy miattam utáld meg őket. Harry kivételével igenis mind kedvesek és jófejek. Főleg...
- Niall? - mosolyog rám sejtelmesen.
- Igen. De honnan tudod?
- Tudod a mi fandomunkról mondják azt hogy 'Better than FBI'. Így tudtuk meg a te címed is.
- Lenyomozott a fandom?
- Persze. Elég sok közöd van a bandához.
- Fura banda fura fandomja. - rázom nevetve a fejem.
- Valahogy úgy.... - nevet fel ő is.
- Az épphogy tizenhat éves lányom terhes... Nagymama leszek... - suttogja anyu. Végre feléledt.
- Anyu... - komorodok el. - Nagyon nagy baj?
- Nem. - rázza a fejét. - Csak kicsit korán van még hozzá. Szerintem.
- Szerintem is... De, ilyen az élet. Nem mindig olyan mint szeretnénk.
- Igazad van. - bólint egyetértően. - Ha az élet citromot ad...
- Készíts limonádét. - fejezem be mondatát.

Még egy órán keresztül beszélgetünk a témáról. Emma még mindig képtelen felfogni, Anyu szintén. Lassan bele kell szokniuk a helyzetbe. 5 hónap sincs vissza, és érkezik Hope.

**

Az idő itt még gyorsabban telik mint Londonban. Máris október elseje van. Ebben a hónapban érkezik Hope, és ezt már marhanagy hasam is jelzi. Teljesen kivagyok, és hamar túl akarok lenni az egészen. Rosszabb napokon azt kívánom bárcsak ne is jelentkeztem volna a Factorba, így nem is lenne esélyem közelről ismerni Harryt. A hiánya kiakasztó, még így is, hogy ennyi rosszat tett velem. Legszívesebben visszapörgetném az időt, és mindent azonnal elmondanék neki. Akkor talán jobban alakulna. Talán.

**

- Sarah... Sarah szívem, kelj fel!
- Mi? Anyu? Álmodtam az egészet? Nem vagyok 16 éves és terhes? Nem laktam 8 évet Londonban? Nem ismerem Harry Stylest, Niall Horant, Bella Flowerst és a többieket? - hadarom el.
- Nem Sarah nem álmodtad. Csupán picit bealudtál, mert kimerültél.
- Mégis mi a jó Szent Istenben merültem ki?
- A szülésben. Nem volt könnyű dió. A nőverek mindjárt hozzák Hope Darcyt! - ahogy kimondja megjelenik egy nővér egy babával a kezében.
- Gratulálok anyuka! - nyújtja át. - A nehéz szülés ellenére minden rendben. Ha ez így is marad a hétvégén már hazamehetnek. - megfordul és elhagyja a kórtermet.

Hope igazi kis tünemény. Apró barna tincsei rendezetlenül állnak apró fején, zöld szemecskéjét nyitogatja, hogy hozzászokjon a fényhez. Harry le sem tagadhatná. Pontosan olyan mint ő, csak épp piciben. 

- Sarah...
- Olyan aranyos... - gyűlnek könnyek szemeimbe. - És annyira hasonlít Harryre... Akit soha nem fog megismerni... - törlöm le könnyeim.